Session 8: Morgan álma

Morgan álma Almavégben (Gergő):

"Ők mától a te felelősségeid!"
Ahogy a kalandorok nyugovóra tértek körülötte, Morgan is belátta, hogy pihenésre van szüksége. Elővette könyveit, és míg az egyikbe rajzokat készített a kulcslyukról, a kapuról és az érmékről, addig egy másik könyvből egy szöveg részleteit olvasta fel, majd ismételgette magában csendben, suttogva “az ajtó mindenkinek megnyílik a maguk idején...Közelítsd meg hát a kaput, ahogy az elkerülhetetlen is megközelít téged...el kell fordítsd a kulcsot...a kulcsot...a kul...csot…”. A távolban egy harangszó éjfélt ütött, Morgan finoman lehúnyta a szemeit, erőt vett rajta a fáradtság, és először egy évtizede...elaludt.
Álmában egy másik világban járt, egy egyszerű kör alakú, szoba méretű kő építményben, melynek falából néhol kövek hiányoztak és mögötte a csillagok tükröződtek a sötétségben. Egy női alak fogadta kinek haja fekete volt, arca sápadt, és nehéz, fekete vértezetet hordott magán. Mikor meglátta, arca teljesen rezzenéstelen maradt, de szívverése hevessé vált, szinte ki akart ugrani a mellkasából a felismerés hatására. Hosszú pillanatok teltek el mire újból lassulni kezdett, míg teljesen el nem tűnt az érzés. A női alak bámulta egy ideig, majd egy óvatos, finom mosoly ült ki az arcára. “Így már jobb…” a hangja távoli volt és rideg. “A kulcsot hát megtaláltad, most ideje, hogy megtudd milyen küldetés vár rád. “Régóta várnak rád. Pontosabban… régóta várnak egy olyanra, mint te…” Ezzel hat alak jelent meg előtte, formátlanok, mintha fekete lángok lettek volna, melyek egy pillanatba fagyva várták volna a feloldozást. “Te magad a bebörtönzött, el kell fordítsd a kulcsot!” - tekintett rá a női alak, parancsoló hangon. Morgan egy pillanatra értetlenül állt, majd a bal kezét az oldalához érintette és a kulcsot ábrázoló tetoválásra koncentrált, amely napokkal korábban jelent meg a testén. Az alakok lassan mozogni kezdtek, suttogtak és formát kezdtek ölteni. Fejek és karok körvonalai mutatkoztak meg, ahogy önmagukat vizslatták és a suttogások egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, mígnem már kiabálásokká formálódtak. Mind Morgant nézték vad, amorf tekintetekkel, mind Morgannel kiáltoztak, és mind egyre hangosabbak lettek, de a női alak hangja így is elméjébe hasított “Íme, te, ki hűséges vagy, az átváltozásod ábrázata. Ne féld az utat, mely kaput nyit. Válj eggyé a Kerékkel...”... “Vált eggyé a Kerékkel…” szihálta Morgan “válj eggyé a kerékkel” majd hevesen égő fájdalmat érzett jobb alkarján. Ahogy rápillantott egy kör formát látott meg, amely izzó lila árnyalattal marta a húsát. Ordított a fájdalomtól, ami elnyomta a körülötte levő hangokat, az ordítása közepette pedig apró harangok csilingelését hallotta. A hiányzó köveken keresztül a sötétség - mintha fény lett volna - kezdett el beszűrődni, és apránként elnyelni a körülötte levő világot. Még utoljára a sovány, sápadt női alak arcát látta, ahogy érzelemmentesen figyelte a szenvedését, és finoman elbillentette a fejét, szinte törődően. Egyre több harang, egyre sűrűbben és egyre hangosabban csendült, a fájdalom egyre kiállhatatlanabbá vált, a harangok pedig szinte már egy egybefüggő, sípoló hangot adtak ki mikor…
Zihálva tért magához, testét verejték borította, ruhája teljesen átázott, és bal kezével jobb alkarját szorongatta... Már tudta, hogy mi van ott, mégis nehezére esett elvenni onnan a kezét. A hús égő szagát még az orrába érezte, a kiáltások és a harangok még ott csengtek a fülében, a szeme előtt még ott látta a sápadt arcot, amely szenvtelenül figyelte szenvedését. “Egy kör, egy fekete kör, aminek íve lassan elvékonyodik mígnem csak egy fonal marad mi újra magába tér vissza… A Kerék, igaz? Egy újabb lecke, egy újabb jel…” majd felemelte karjáról a kezét.

---

Az álomban Berath szólt Morganhez.

Eredeti poszt: Session 8, Facebook