Session 15: Morgan és Berath

Morgan Randolph Delaney szintlépése, valamint a subclassát és alignmentjét érintő változások magyarázata.

A vendéglátóban lezajlott harc, a rengeteg új információ és az előttük álló feladatok súlyát a vállán érezve Morgan egy kis magányban reménykedve indult meg a hajó felé. Társainak nem szólt, a legénység figyelmét pedig próbálta a lehető legkevésbé sem magára vonni. Az úton odafelé már érezte, hogy rendkívül fáradt, bizseregtek végtagjaiban, tompa fejfájás gyötörte, és a hátára vetett táska mintha soha nem lett volna még ennyire nehéz. Ahogy a hajón a számukra kialakított hálókörletbe ért, lecsatolta azt a hátáról, és az ágyra hajította, azonban ezzel rögtön egy szörnyű érzés fogta el. A vállát nyomó súly még hatalmasabb lett, lábai elgyengültek, és összeesett az ágy lábánál magával rántva és kicsatolva a táskát. A bőr tárolóból egy könyv bukott a földre, a gerincén lévő koponyával Morgan élettelen teste felé fordulva. A koponya szemei lilás ködben úsztak…

Teljes volt a sötétség. “Büszke vagyok rád… azt hiszem, talán eleget pihentél.” csendült fel a távolból egy éteri, rideg női hang. Morgan résnyire nyitotta a szemeit, és a sötétségben pár lépésnyire tőle egy kövek által kirakott körben éppenhogy parázsló hamvakat pillantott meg. “Úgy gondolom, hogy elegendő ideig védelmeztelek. Ideje visszatérned… feladatom van a számodra.” Az enyhe fényforrás mögött csikorgó, nyikorgó hangokat és tompa lépteket hallott, mígnem finom csillogást nem látott. A fekete páncélos nő állt ott, fekete haja hátrakötve, sápadt fehér arcán öt szürke keresztbe húzott csíkkal, jobb karját kinyújtva felé. Morgan lassan lépett felé, gyenge lábai és bizonytalan roskadozó teste minden egyes megtett lépést lehetetlen küldetéssé téve. De a nő korábban szenvtelen arca most lelkesítést sugárzott. Finom mosoly húzódott végig rajta, szemei pedig bátorítóan csillantak a gyengén parázsló fényben. "Jöjj!”
A fiú nagy levegőt vett… levegőt...vett. Elméjét elborította a gondolat, izmai megfeszültek, és kinyújtotta bal kezét a nő felé. Most látta először önmagát, a fehér kezet zöld és kék foltok borították. Testére nézve látta, hogy teljesen meztelen, fehér bőrét mindenhol ugyan ezen foltok borították. Elszörnyedt, de nem állt meg, tovább haladt a nő felé, és ahogy egyre több lépést tett meg, a foltok egyszerre halványodni kezdtek, a fehér szín pedig egyre élénkült rajta míg végül kezeik össze nem értek. A nő érintése jég hideg volt, ujjpercei szinte hozzáfagytak, de fájdalmat nem érzett, hiszen… ő is ugyan olyan hideg volt. Azonban mintha újdonsült erő sugárzott volna belé eltöltve az egész testét, tekintete pedig összeforrt a nőével. “Jöjj!” hangzott el ismét, de a hang kevésbé volt távoli és rideg, inkább gyengéd és törődő.
Önkéntelenül is lépett, talpa alatt a kemény padló ellenállása helyett süppedést érezve, és sistergést hallott, ahogy a parázsló hamu a mezítelen lábának érintésére fellobbant. Lepillantott, és a körben állva sötét ibolyaszín lángok tekeredtek fel a derekáig. Ahogy visszapillantott az alakra, az már távolabb lépett észrevétlenül. “Eljött az ideje, hogy újjászüless, és ismét a szolgálatomba állj, papom.” A lángok ölelése mintha nem tett volna benne kárt eddig, de egyre feljebb kúsztak, fokozatosan kitakarva a nő alakját, elfedve Morgan látását. "Eljött az ideje, hogy újból az legyél, aki már oly sokszor voltál, fantomom." Hátába egyszeribe hatalmas kiterjedésű izzó fájdalom nyilalt. Ismét érezte az égő bőr szagát, a sistergés hangját, és egyszeriben összerogyott az immáron lángoló körben... “Ideje feltámadnod, Főnix!”
A szobája padlóján tért magához. Felült, végignézett önmagán és nagy levegőt vett. Nagy… levegőt...vett. Éhség és szomjúság fogta el, és elképesztő fáradtságot érzett. Visszafeküdt a hátára, a padlóhoz érve azonban fájdalom fogta el… égett hús szaga csapta meg az orrát... Az oldalára fordult hát és elaludt.