Session 1: Fen'Andaris

A nyári nap magasan járt a Festwaaldi Rengeteg felett, ámbár a délelőtti zivatarok szürke maradványai a fellegekben még kissé borongóssá tették a kora délutánt.
Az erdő mélye felől léptek zaját hallhatták a neszelő állatok – őzek, nyulak, szarvasok, vaddisznók, rengeteg madár –, de egyikük sem iszkolt el ijedtében. Tudták, hogy egy barát közelít.
A nyurga alak sötétzöld leplekben lépkedett, ügyesen manőverezve az ágas-bogas gyökerek között. Minden lépésével különös, két egymásba tekeredő husángból – egy hosszabb tölgyágból és egy rövidebb kőrisfaágból – formált botjára támaszkodott, és két hosszú, szalagokkal megkötött tincs csapódott bőr mellvértje egymást keresztező lemezeinek.
Útja először a kis csermelyhez vezetett, mely becsalta őt az erdőbe oly sok esztendővel ezelőtt. A mosás szélén földbe állította a tölgybot végét, amely készségesen meg is állt a nyirkos talajban, feltűrte tunikája ujjait, majd letérdelt a csermely mellett, és kezeit megmerítve a hideg vízben alaposan megmosta arcát. A férfi nemes, tünde vonásain lesiklottak a vízcseppek, elmosva a Hold két, kéken táncoló sugarát, melyek szemöldökei fölött ereszkedtek le szemén és arcán át egészen álla csúcsáig. Felfrissülten – és immár a városban esetleg problematikus szimbólumként ismert arcfestés nélkül – a tünde felegyenesedett, és levetette magáról előbb foltos, sokat megélt hátizsákját, majd Ithil körének szertartási öltözékét: az inda-és levélhímzésekkel ellátott, sötétzöld köpenyt és hasonló motívumokkal díszített tunikát. Ahogy kibújt a köntösből, a falevelek között átszűrődő napfény megcsillant az övéről lógó, gyönyörű szablya markolatgombjának mélykék kristályán.
Gondosan összehajtogatta a két ruhadarabot, és elcsomagolta őket táskája aljára. Mikor végzett, a zsák oldaláról leoldott egy kerek, bronzveretes és bronz pajzsgombbal ellátott tölgypajzsot, és rögzítette azt hátán. A két összefogott tincs kivételével fekete hajának nagyját hátra vetette, majd fejpánttal homloka vonalában leszorította. Vett egy mély lélegzetet, kirántotta a tölgybotot a földből, és folytatta útját az erdő széle felé.
A távolban már látta az utolsó fasorokat, és tudta, hogy utánuk egy szívfacsaró látvány várja. Ám egy furcsa, ismerős érzés megálljt parancsolt neki. Ott állt, ahol már járt egyszer. Valamikor. Régen. A férfi körbenézett, és ekkor szeme megakadt egy szép, fiatal, de lombkoronájában terebélyes kőrisen. Ő volt az ismerős érzés forrása.
Nyugodt léptekkel ért a fához, és ahogy körbejárta, megtalálta azt, ami ismerősből régi baráttá tette: egy apró repedést, benne egy vasnyílvessző rozsdás hegyével.
A férfi elmosolyodott, a fa törzsére tette bal kezét, és felnézett a kőris zöldellő lombkoronájába, hol madarak fészkeltek és mókusok szaladgáltak.
"Fallim yne, sen acarann." – mondta, és megpaskolta a fa finom kérgét. – "Mennyi ideje is? Hetven éve? Szerintem több, de még mindig köszönettel tartozom."
Azzal két ujja közé fogva megragadta a vesszőhegyet, és kirántotta a fából. A törzs azonnal gyantát kezdett ereszteni, de a férfi a „seb” helyére tette a kezét.
"Derwydaeth!"
A gyanta egy pillanat alatt megkötött, és a repedés összezárt, ahogy új, friss kéreg nőtte ki magát a már meglévőből. Kellemes fuvallat simogatta meg a tünde arcát, ahogy a kőris lombja meghajolt az erdő felett cikázó szelek előtt, beengedve egy kis szellőt.
"Vigyázz magadra, barátom! És a többiekre is." – a tünde körbenézett, ahogy számba vette a növőben lévő fiatal fákat és cserjéket. Még egyszer megérintette a kőris törzsét, és fejet hajtott. Majd csendben elfordult, és folytatta útját ki a rengetegből.
Csukott szemmel lépte át a határt, de a bőrén érezte, hogy már a pusztaságban van. A levegő nyomasztó és nehéz volt, a hőség azonnal fejbe kólintotta. Fogcsikorgatva, mélyen beszívta a levegőt, és kinyitotta a szemeit. A düh és a keserűség azonnal elöntötték a szívét.
A messzi távolban, a horizont vonalán látta Festwaald városának sziluettjét: annak tornyait és bástyáit. A dombok lábánál ott volt a kanyargó út is, mely összekötötte az előbb megnevezett cisztát a még nagyobb métellyel: Folyóvéggel. És az útig semmi más, csak kivágott fák százainak, ezreinek korhadt tönkjei, köztük napszikkasztott, száraz fű és kóró. Még szerencse, hogy esett az elmúlt két napban, és nem kapott lángra az erdő széle.
~Tovább kell menned. Nincs más út, csak ez. Kix már vár; nem hagyhatod egyedül.~
Mondogatta magában, ahogy ökölbe szorult kezekkel és megfeszített állkapoccsal folytatta az utat az irtáson keresztül délnek. Igyekezett nem a tönkökre nézni, csak a messzeségbe, a célja irányába.
Szerencsére az erdőirtó céheknek és favágóiknak nyoma sem volt – valószínűleg az időjárás sem kedvezett a mai munkának, de volt ott valami más is. Köztudott volt, hogy a Smaragdszemű Rémfarkas és a vademberek az erdő határának ezt a vidékét járjak és tartják rettegésben a leginkább. Főként tavasztól-télig, és az ilyen borongós napokon még könnyebben a favágókon tudtak ütni.
A férfi túljutott a nehezén, ahogy maga mögött hagyta az irtást, és masírozott egyenesen tovább Festwaald felé. Rossz érzés fogta el, ahogy eszébe jutott, mennyire elviselhetetlen volt a városbeli élet alig egy év után is.
"Glastithil!"
A férfi megállt, és leszegte a fejét; legyőzötten. Nagyot sóhajtva megfordult, és fogadta a kis cinege kérlelő csiripelését – Ennaril kétségbeesett hangját –, aki a kinyújtott karjára szállt.
"Kérlek, gyere vissza! Arcalonn-nak szüksége van rád! Üljünk le, és beszéljük meg újból, mind, együtt a többiekkel! Félreértettük egymást. Kérlek, gyere haza hozzánk, Glastithil!"
A madárka, amint mondandója végére ért, el is rebbent, de a férfi egy dallamos füttyszóval visszahívta. A cinege visszaszállt a tenyerébe, ő pedig az övéről lógó egyik erszényt leakasztotta, és abból magvakat szórt a madár elé. Az boldogan csipegetni kezdett.
"Vidd vissza a válaszom Ennarilnak, a kedves, féltünde tanítványomnak, kisbarátom!" – mondta a férfi, és megsimogatta a kismadár selymes tollú hátát. – "Cennad!"
A cinege felborzolta tollazatát a mágia érintésétől. Még gyorsan befejezte a magvakat, majd okos, sötét szemekkel felnézett a férfire.
"Nem tehetem, Ennaril. Vissza akarok térni, hidd el, de nincs más út. Nem haragszom. Nem érthetitek meg. Vigyázzatok egymásra, bízom bennetek! Ithil fénye áldjon titeket!"
Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és szinte beleremegett a sóhajba, amit hallatott.
"Szállj, kisbarátom!" – súgta oda a cinegének, és keze egy finom legyintésével útjára engedte a kis hírnököt. A cinege vígan csiripelve kapott szárnyra, és suhant vissza a rengeteg felé.
A Glastithil névre hallgató druida még sokáig nézte az apró, színes kis pöttyöt, amíg az el nem tűnt a lombok között. Legszívesebben utána rohant volna, vagy küldött volna még egy hírnököt Ennarilhoz azzal az üzenettel, hogy meggondolta magát: inkább marad velük, míg világ a világ… de nem tehette.
Sajgó szívvel ugyan, de hátat fordított a Festwaaldi Rengetegnek, és folytatta útját előbb délnek, aztán majd keletnek. Remélhetőleg Kix már tudta, hogyan tudnának a lehető leggyorsabban eljutni a Kinti világba…

---

Eredeti poszt: Session 1, Facebook